HTML

Pest

Erősen fertőző gondolatok.

Friss topikok

Linkblog

2009.09.17. 12:11 blogout

A mormota hadművelet

Hetven éve lépett be a Szovjetunió a II. világháborúba Lengyelország megtámadásával. Azóta nem csak azt tudni, hogy teljesen felesleges meg-nem-támadási szerződéseket kötni, hanem azt is, hogy a népi bölcseleteket bizony komolyan kell venni.

A mormota egy kedves emlősállat, ami nagyon szeret aludni. A magyar nyelv ennyivel le is tudja a derék rágcsálót. Nagy keleti szomszédunk azonban jóval többet tudott ennél, olyannyira, hogy az egész Szovjetunió védelmét erre a kis szőrmókra alapozta: a jószágot ugyanis a gaz imperialisták elleni küzdelemben akarták bevetni.

"Csak egy törzset akarok" - állítólag ezt üvöltötte Nikolaj Urakov, a Szovjetunió biológiai fegyverkezési programjának vezetője a tudóscsapatnak, amikor az új tömegpusztító stratégiát tervezgették. Urakov a mormota által terjesztett bacillus-törzsre gondolt, hiszen a nyomoronc emlősállat kiváló hordozója a pestisnek.

A mormotavészről Tasherkasoff 19. századi orosz író is megemlékezik, amikor a nomád sztyeppék vadászai által generációról generációra szálló történetekről beszél. A legenda szerint ugyanis a titokzatos, erősen fertőző betegséget apró, az emberi szem számára láthatatlan kukacok okozzák - a korok feltételezései szerint ezek másztak át valahogy a mormotáról a vadászra, amikor az a csapdáját jött ellenőrizni. 

Ezek után érthető, hogy tőlünk keletebbre a mormotát sokkal negatívabb sztereotípiákkal - és ami számára még rosszabb: botokkal is - sújtották, a XX. századig azonban csak ütötték, 1905 óta viszont már vágták is őket. Mégpedig a boncasztalon. (Mintha nem lett volna nekik épp elég csapás az időnként őket is jól megtizedelő pestis.)

1905-ben épp ebből a jeles alkalomból kifolyólag világosodott meg az egész kutató társadalom, hiszen kiderült, hogy azok a bizonyos "láthatatlan férgek" valójában a Yersina pestis bacillusai. Egyszóval, érdemes a legendákra odafigyelni.

Szólj hozzá!

Címkék: mormota pestis tömegpusztító fegyver urakov


2009.02.18. 09:18 blogout

A bolhák lecigányozása

Az emésztési problémák mellékhatásai a külvilág számára sokszor kellemetlenek: gyakran szájszag jelzi, hogy valami nincs rendben odabent. De mi ez pár apró bolha emésztési problémáihoz képest, ami miatt a középkorban gyakorlatilag kihalt fél Európa? Mindenki a bolhákat vádolja a pestis terjesztésével, pedig ők is épp elég nagyot szívtak vele.

Egy kiváló egészségi állapotnak örvendő bolhában a bőr megharapását követően a vér közvetlenül az állat gyomrába kerül, ami ettől szépen megtelik, és a főemlősök számára is ismerős jóllakottság-érzés uralkodik el ebben a szeretetreméltó kis lényben.

Egy fertőzött bolha esetében azonban a pestis-bacillusok gyakorlatilag egy úttorlaszt képeznek az állat emésztőrendszerének az elején, ami kettős következménnyel jár.

Először is, semmi táplálék nem jut a gyomrába, amitől érthető okokból nem lesz különösebben feldobódva. Következésképpen az éhes ízeltlábú össze-vissza harapdál kínjában. Mert hátha. Másrészt a bacillus-torlasz miatt benne lötykölődő megemésztetlen vér szépen összegyűlt, ezzel injekciós fecskendővé változtatva a bolhát: minden harapás alkalmával ugyanis a bacillussal fertőzött vért visszaöklendezi, amit egyenesen belehány az általa a bőrben kiharapott sebbe. Az állat emésztési problémái következtében 25-30 millió ember halt meg Európában, a Közel-Kelet népességének harmada eltűnt, Kína lakossága gyakorlatilag kihalt. Mindez persze elképzelhetetlen lenne példátlan szaporodási képessége nélkül. Ugyanakkor nem vehető tőle rossz néven: ha már enni nem tud, hiányérzetét legalább párosodással kompenzálja: az őt vendéglátó emlősök - így az emberek - számának csökkenése a megmaradt hordozókat valóságos bolhatelepekké alakítja, amik ilyenkor bőrükben nem ritkán száz-kétszáz rovarat cipelnek. A patkányok se számítottak kivételnek. Sőt.

Többek között a bolháknak ez a nagyfokú társas élménykeresése változtatta a patkányokat az egyik legveszélyesebb állattá, lévén életvitelük szorosan összekapcsolódott az emberével: ahol ember él, ott bőven akad patkány is. És mivel az ember alapvetően hasonlít a bolhákhoz, és nem veti meg a társaságot, a pestis igen gyorsan terjedt.

Tanulság? Talán az, hogy az előítéletesség nemcsak egyes embercsoportok, hanem az állatok - ezen belül pedig a bolhák - irányában is képes megnyilvánulni. Csak hát az előítéletesség nem válogat: a kérdés bolhaügyben ugyanaz mint az emberek esetében: mennyiben tehetőek felelőssé a történtekért, amikor ők is legalább annyira elszenvedői az eseményeknek.

1 komment

Címkék: bolha patkány pestis emésztési probléma


2009.02.17. 11:31 blogout

Halott katona jó katona?

Az "Egri csillagok" olvasásakor szembesülhet először a magyar a zavarbaejtő filozófiai kérdéssel: ha a váraikat védő keresztények és a támadó törökök is Istenhez imádkoztak, csak másképp hívták őt, elég tudathasadásos élmény lehetett akkoriban Istennek lenni. Pláne, Nyugat-Európában.

Mert valljuk be, a nyugat-európaiak számára nem sok jó érkezett keletről: portyázó hunok, tatárok, törökök, kommunizmus és természetesen, a pestis. A genovaiak ritka nagy arcok voltak. Úgy képzelték, hogy Isten a városukban született, és épp ezért hálaadással ünnepelték, amikor az 1340-es évek második felében kitört a pestisjárvány a fennhatóságuk alá tartozó Kaffát ostromló tatár sereg soraiban.

A világ ezen részére akkortájt a segítség még nem az Egyesült Államok anyahajóiról érkezett, ezért úgy vélték, hogy a Mindenható harcos angyalainak megparancsolta, hogy arany nyílvesszőiket zúdítsák a hitetlen mongolokra.

Eközben a másik oldal se tétlenkedett. Janibég kán, a tatárok vezetője Allahhal meccselte le a mennyei beavatkozást, ezzel együtt pedig a humánerőforrás menedzsment alapjait is sikerült lefektetnie: halott katona jó katona. Sőt, a lehető legjobb.

A tatárok katapultokba rakták a járványban elpusztult társaikat, és behajították őket Kaffa városába azzal a nem titkolt reménnyel, hogy elviselhetetlen bűzük majd mindenkit megöl odabenn. Egy dologban azért tévedtek; nem a bűz ölt meg majdnem mindenkit. Mindazonáltal az se lehetett semmi: "a városban rothadó holttestek szaga terjengett a levegőben, a bomló hullák megmérgezték az ivóvizet, és a bűz annyira átható volt, hogy több ezer ember közül egy menekült meg a tatár hadsereg földi maradványai elől" - tudósít minket a keresztény de' Mussis.

Azonban a krónikás nemrég gyanúba keveredett, mivel egyes történészek szerint ő is fennakadt - a Gárdonyit olvasókhoz hasonlóan - egy részleten: ha a járvány pogányságuk miatt tizedelte a tatárokat, miként harapózhatott el az itáliai védők soraiban?

Állítólag ezt a teológiailag cikis részt de' Mussis úgy hidalta át, hogy felturbózta a sztorit a katapultokról szóló résszel. Aminek üzenete nem biztos, hogy kedvezőbb lett a keresztények Istenére nézve: eszerint ugyanis némi gógyival bármikor legyőzhető.

Talán ennél kevesebb gógyival rendelkező kortárs történészek sajátja, hogy hülyének tartják a középkor emberét: a katapult beleszövése a történetbe csak egy másodperccel odázza el a fenti teológiai probléma ismételt felbukkanását.

Ha viszont kitartunk de' Mussis beszámolójának hitelessége mellett, akkor Janibég továbbra is az, akinek a történészek generációk óta tartják: a biológiai hadviselés apja.

1 komment

Címkék: pestis genova tatár kaffa ostroma


2008.05.07. 09:06 blogout

Országok, amelyek tesznek rá

A Freedom House kiadta a világ legelnyomóbb rezsimjeit tartalmazó beszt-of albumot, de vajon mely országok szerepelnének azon a listán, ami azokat az államokat sorolná fel, amelyek leginkább szarnak a dolgokra - akár még egy járvány idején is. Franciaország mindenképp rajta lenne.
 
Meg Oroszország. Amikor az 1820-as években a kolera végigsöpört az ország ázsia felőli részén, a hatóságok nagy ívben tettek rá, és sehol nem vezettek be karantént. A járvány akadálytalanul eljutott Szentpétervárra, de még ekkor se történt semmilyen intézkedés. Aztán 1830-ban a betegség elérte Oroszország középső részét, az orosz magasságosságok csak ekkor kezdték kapizsgálni, mi történt, és hirtelen mindenhol brutális eszközökkel bevezették a karantént. Ekkor azonban már késő volt, mivel addigra már az összes nagyobb város lakosságát megfertőzte a betegség.
 
India. A pestisjárvány 1896 nyarán tört ki Bombayben, a hatóságok első, természetes reakciója az volt, hogy mindent letagadtak. A város vezetői biztosították a helyi lakosságot és a nemzetközi szervezeteket arról, hogy a betegség nem ám valódi bubópestis, hanem csupán bubókkal, kelésekkel járó láz. Bombaynek ugyanis jól fejlett kereskedelmi kapcsolata volt a Nyugattal, amit nem akart csupán egy járvány miatt kockára tenni. Aztán a betegség megjelent Hong Kongban is. És máshol is.
 
Franciaország. 1983-től kezdve a legtöbb ország HIV-tesztet végzett a véradók által szolgáltatott véren, de voltak kivételek. 1992-ben egy párizsi perben négy minisztert és tanácsadóikat azzal vádolták, hogy hagyták, hogy fertőzött vérrel történjenek a vérátömlesztések 1983 - amikor a veszély látható volt, és 1985 között. Több mint kétezren, akik mintegy fele haemofíliás volt, kapták meg a vírust a miniszterek tétlenkedése miatt.
 
[A felsorolás a teljesség igénye nélkül készült, és szabadon folytatható.]
 

1 komment

Címkék: franciaország india oroszország aids pestis kolera freedom house


2008.05.05. 09:20 blogout

Ki véd meg a környezetvédőktől?

Mielőtt összekevernék a sötétzöldek, és önmaguk legitimizálását látnák benne: Amerikában a légitársaságok jó része ma nem környezetvédelmi okokból hajtja kevésbé repülőgépeit, hanem kizárólag üzemanyag-takarékosságból. Az, hogy így mellesleg környezetkímélőbbek is lettek, igaz. De a helyzet az, hogy a környezetvédelmi aktivizmus nevű pótcselekvés csak azért nem létezett a XX. század elején, mivel a Greenpeace aktivistákon már azelőtt mozgó célpontra lövöldözést gyakoroltak volna szabadidejükben a katonák, mielőtt egyáltalán eszükbe juthatott volna egy szúnyoglárvához láncolni magukat. A maláriának ugyanis akkoriban nem volt ellenszere, azt leszámítva, hogy egy Nobel-díjas orvos tanácsára a tavakba a 20. század elején olajat locsoltak a szúnyoglárvák likvidálására. A tény az, hogy a tavak olajozása működött, a kinin viszont nem.
 
"Maláriára kinint", ez olyan volt, mint manapság az Aspirin, csak sokkal rosszabb: vegyél be belőle egy-két adagot, aztán csak elmúlik tőle. A probléma az volt, hogy sok esetben nem múlt el. Az I. világháború során a németek Kelet-Afrikában például sikertelenül diktálták embereikbe a kinint, de az ellenfél táboraiban se volt jobb a helyzet: a Makedóniában szolgáló brit tisztek például jelezték, hogy a kinin ellenére katonáik sorra megbetegedtek. Ráadásul, mellékhatása sok esetben hányinger volt, ami miatt a frontokon önszántukból semmiképp sem, maximum parancsra voltak hajlandók a napi fejadag bevételére a katonák.
 
Bár Ronald Ross még 1898-ban bebizonyította, hogy a maláriát az Anopheles szúnyog terjeszti - ezért 1902-ben Nobel-díjat kapott -, majd mások is igazolták, hogy a moszkitók megfertőzödnek, miután egy maláriában szenvedő ember véréből táplálkoznak, a betegségnek nem volt igazi ellenszere. Ross doktor ezért szúnyogkommandók bevezetését javasolta, melyek a lárvák lakhelyéül szolgáló állóvizek elvezetésével, lárvaevő halak telepítésével, valamint igen: az állóvízek, tavak felszínének olajjal történő elárasztásával foglalatoskodtak volna. Valahol ötletét egyszerűen nem lehetett kivitelezni, ilyen volt például Nyugat-Afrika, ahol rengeteg állóvíz volt.
 
Máshol viszont lehetett. Többek között Rio de Janeiro környékén a Rockefeller Alapítvány támogatásával buzgón csapolták a mocsaras területeket, a maradékhoz pedig az olajipari mágnás által kitermelt alapítvány pénze és olaja szolgáltatta az egyedüli megoldást a moszkitók szaporodó-helyeinek likvidálására. Nem is minden siker nélkül: figyelemre méltó csökkenést értek el a maláriás megbetegedések számában.
 
A II. Világháborúban aztán már széles körben elérhető volt a penicillin, ami a malárián kívül számos más fertőző betegség gyógyítását egy csapásra megoldotta. Ez szükségtelenné tette a tavak további olajozását, mivel hatékony alternatívának bizonyult.
A környezetvédő aktivistákkal manapság egyébként éppen az a legnagyobb baj, hogy alternatívát ritkán szállítanak akcióik mellé. Hatékonyat pedig még ritkábban.
 

2 komment · 1 trackback

Címkék: olaj környezetvédelem malária greenpeace aktivista


2008.05.02. 11:42 blogout

Budapestis

Egy fél város a pestisről elnevezve: komoly elszántságra van tehát szükség az angol anyanyelvűek körében ahhoz, hogy Közép-Európában üssenek el egy hosszú hétvégét. Nincs mit tenni: a térség fővárosainak angol neveit szándékosan se lehetett volna jobban elbaszni. És akkor még nem találkoztak az itt lakókkal.
 
Az, hogy Budapestre egyáltalán jönnek turisták, csak azért lehetséges, mert a konkurens Prága angol neve se sokkal vidámabb. Prága angol nevét - "Prague" - például csak egy betű választja el a pestisjárványtól. Az ugyanis angolul "plague".
 
Aki ettől megrettenve más célállomás után kutatva tovább keresgél a térképen, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb rá ne bukkanjon Budapestre, aminek viszont második, földrajzilag a Duna keleti partján elterülő része konkrétan pestist jelent. A helyzet vidámságát már csak az fokozhatja, ha az illető a Paulay Ede utcai Pest Hotelben száll meg, aminek hallatán leginkább egy horror-élményparkra gondolhatna a jámbor angolszász turista. Hiszen a Pestis Hotelben minimum elvárható, hogy patkányok rohangáljanak a szobákban, a levegő illatosítását pedig valószínűleg bomló hullákra bízta a névadásban mindenképp nagy körültekintéssel eljáró menedzsment.
 
És akkor angol anyanyelvű nekrofilunk még csak el sem jutott a magyar fővárosba.  Kézenfekvőnek tűnik tehát valamelyik Malév-járat, aminek első három betűje mindent jelent angolul, csak jót nem. Hiszen "malnutrition" alultápláltságot, "maladaptive" rosszul alkalmazkodót, "malfunctioning" nem működőt jelent. És persze, betegségektől sem mentes: például itt a "malaria" esete, ami egyébként rossz levegőt jelent.
A hab a tortán a Malév utolsó két betűje, ami jellegzetes orosz asszociációkat birizgál a finom angol fülben, elég csak a Tupoljevre gondolni.
 
A fenti előzmények után milyen elvárásokkal léphetnek ki az angol anyanyelvűek a Ferihegyi repülőtérről az olyan emberek közé, akik pestist jelentő városaikban élnek, és Malév a nemzeti légitársaságuk? Persze, sokszor talán nem is olyan nagy baj, hogy már túlestek az alapozáson. Az ezt követő sorozatos lenyúlások így nem tűnnek olyan súlyosnak, hiszen legalább a pestist, vagy a maláriát nem kapták el. Ennek is lehet örülni az utazás végén.

1 komment

Címkék: budapest prága névadás malév pestis malária


2008.05.01. 10:19 blogout

Május elseje: mitől hullik a munkás?

A mai május elsejében az a figyelemreméltó, hogy bár a munkásosztály jelentős része valószínűleg az átlagosnál többet okádik és fosik majd, mindez nem a kolerajárvány miatt történik velük, és nem is annyian halnak bele. Legalábbis, nem ebbe.
 
Tény, hogy a munkások tisztasági reformok bevezetéséért a történelem folyamán nem nagyon tüntettek, azonban a nyolcórás munkanapért már igen, ahogy ez 1886-ban Chicagóban ez a napon meg is történt. Az azonban, hogy felemelhették hangjukat elsősorban annak az eredménye, hogy egyáltalán életben voltak. Korábban ugyanis - szintén a 19. században a liberális politikát folytató országokban - így az ipari forradalom Angliájában is - a magas halálozási rátát egész egyszerűen az élet természetes rendjének tekintették a politikusok.
 
Csak nehezen hihető el, hogy egy filozófiai irányzat képes volt ebből a fatalizmusból kizökkenteni őket. Mégis ez történt. A századforduló környékén kezdtek a dolgok igazán megváltozni, elsősorban az utilitarista filozófia hatására. Az irányzatot képviselők szerint minden emberi lény természetes képessége a boldogság megszerzése - ez alatt a pénzkeresést és a tanulást értették - és szerintük nem engedhető meg, hogy ezt holmi betegség vagy korai halál meggátolja.
 
Jeremy Bentham fenti elképzelése se lett volna több azonban egy kiadós intellektuális magömlésnél, ha nem gyakorolt volna mély hatást az angol tisztasági reform első felvonásának kulcsemberére, bizonyos Edwin Chadwickre. Akinek a városiasodással járó problémák kezelésére végletesen egyszerű válasza volt: el kell távolítani a koszt. A legtöbb lázért, nyavalyáért ugyanis a rothadó anyagokból keletkező ártalmas levegőt okolta, amit szerinte törvényhozással lehet megelőzni, hiszen csak így lehet környezetük tisztán tartására és a hulladék eltüntetésére kényszeríteni az embereket.
 
Ami a kórokozók gyors egymásutánban történő felfedezésének idején nem kevés demagógiai hajlamról árulkodott. Az elképzelés semmi új elemet nem tartalmazott a középkorban elterjedt gyakorlathoz képest, amikor például a pestisjárványt a temetetlen holtak, az állóvíz és a szegények nem épp higiénikus szokásai miatt megromlott levegővel magyarázták, amit a kor politikusai szerint a fertőzöttek továbbadtak a többieknek. Ráadásul, már akkor is sejtették, hogy ezt az "ártalmas kigőzölgést" ruhák és háziállatok is hordozhatták.
 
A különbség az, hogy amíg a középkorban csak egyes városok vezettek be "tisztasági reformot" a járvány megelőzése érdekében, a 19. században ezek az intézkedések már egy teljes országot érintettek.
 
Jórészt ennek a fejlődésnek az eredménye, hogy a mai május elsején a legnagyobb veszélyt a munkásságra a szalmonella és a gyomorrontás jelenti. Meg a demagógia. A 19. századi chicagói munkások ugyanis 10-16 óra helyett egy nap csak nyolcat akartak dolgozni, a mai magyar munkás se dolgozik ennél többet - legalábbis, nem egy munkahelyen. A többit ugyanis másodállásban teszi.
 
Ami a halálozási ráta ismételt emelkedéséhez vezet, és amit úgy tűnik, még egyszer az élet természetes velejárójaként kezelnek politikusaink. Az azonban igencsak kétséges, hogy egy filozófus elég lenne a változás elindításához.
 

4 komment

Címkék: anglia május elseje tisztasági reform


2008.04.30. 11:35 blogout

A betegség, mint szexi címlaplány

Modellcsajok köldökével egy magasságba küzdötte fel magát a bulvár hetilapok címlapjain a rák, a betegség egy-egy híresebb áldozata is innen integet a hátramaradóknak, ahogy ez legutóbb Antal Imre esetében is történt. Na de, hogy kerül egy betegség a narancsbőr-receptek mellé?
 
A 19. században a kolera már a gőzhajók sebességével terjedt India, a kolera őshazája és Európa között. Ennél csak egy valami terjedt gyorsabban: a híre. A telegráf feltalálása ugyanis lehetővé tette, hogy a sajtó még a hajók megérkezése előtt pánikhangulatot teremtsen, amit az tett igazán látványossá, hogy úgy általában gőze se volt senkinek arról, mit kellene tenni a járvány megelőzése érdekében. Nem maradt más, mint várni a menetrendszerint behajózó időzített bombára, hogy robbanjon. És robbant is.
 
Az egészségügy első PR-menedzsere Pasteur volt. A pasztörizált tej minden más kül- és beltéri szobornál jobban megőrizte nevét - legalábbis, az iskolatejen szocializálódott korosztály körében feltétlenül. Emberünk sikerét két dolognak köszönheti. Egyrészt olyan betegségek kórokozóival foglalkozott, amelyek vagy jelentős gazdasági károkért voltak felelősek - úgy mint a lépfene és a baromfikolera, vagy drámai és széles körben rettegett nyavalyának számítottak, mint például a veszettség. Másrészt Pasteur ügyesen használta fel a sajtót felfedezései népszerűsítésére. Pouilly-le-Fortnál például meghívta a médiát, hogy tudósítsanak háztáji állatok lépfene elleni beoltásáról. Így gyorsan meggyőzte az orvostársadalom nagy részét és a laikus nyilvánosságot is elmélete gyakorlati hasznosíthatóságáról.
 
Ezzel szemben kortársa, Koch se volt éppen kispályás, aki egyebek mellett a tuberkulózisért és a koleráért felelős organizmusokat fedezte fel, nem mellesleg a bakterológia atyjaként is tisztelhető. Csak hát nem szerette a sajtót, és az se különösebben őt. Így történhetett meg az, hogy a XXI. század átlagpolgárának szemszögéből nézve kifejezetten lúzernek tűnik, mivel neve mindössze egy üvegedénnyel hozható összefüggésbe, amit ugyan ő talált fel, de mégis egy asszisztenséről neveztek el. Rémlik, ugye? A Petri-csészéről van szó, amit elsősorban kórokozók domesztikálására használt Koch. (Pasteur még lombikokban tette ugyanezt, a csésze azonban olcsóbb volt, el is terjedt.)
 
Az, hogy a betegségek szupermodellek koszorúslányaiként jelennek meg a színes magazinok címlapjain, a XX. század második felében alakult ki végérvényesen. Eleinte csak pletykalapokban terjedt a hír valamikor 1979 és '81 között, hogy egy új betegség szedi áldozatait San Francisco és New York meleglakosai közül. 1982-re számuk elérte a kétszázat, majd kiderült, hogy a világ homoszexuálisai egyesülnek: a betegség Európa melegei között is felütötte a fejét. Mivel nem volt tudományos neve, a média nemes egyszerűséggel csak "meleg csapásként" emlegette. 1982 nyarán viszont már neve is lett: AIDS.
 
Majd jöttek a heteroszexuális, vérátömlesztést kapott emberek megfertőződéséről szóló beszámolók, amiből egy csapásra két dolog is következett: egyrészt a betegség vérrel terjed, másrészt a homokosak voltaképpen egész rendes emberek, ha még véradásra is járnak. Szempontukból sajnálatos, hogy ez utóbbi vetületével nem annyira foglalkozott a média.
 
1983 nagy meglepetése kétségkívül az volt, hogy kiderült: a betegség a heteroszexuálisok között a vérátömlesztésen kívül más úton-módon is terjed. Ez már kiütötte a biztosítékot, és a sajtó hirtelen kötelező szűrővizsgálatról, elkülönítésről, karantén bevezetéséről kezdett el beszélni. Az AIDS tehát elérte, amit PR-ügynökségek korábban csak dollármilliók árán vehettek meg: egyre-másra hírességek adták nevüket és arcukat alakuló imidzséhez, igaz, jórészt önszántukon kívül. Ettől kezdve pedig a betegségek legalább annyira hozzátartoznak a színes címlapokhoz, mint Claudia Schiffer seggéhez a narancsbőr.

1 komment

Címkék: média címlap aids kolera koch pasteur


2008.04.29. 10:23 blogout

Tényleg leküzdjük a betegségeket?

Spanyol onkológusok szerint 5-10 éven belül meg lehet nyerni a rák elleni harcot, mert addigra ismerni fogják azokat a mechanizmusokat, amelyek révén őssejtek indulnak el az elsődleges daganatokból, hogy idővel más szervekben letelepedve áttétet okozzanak. Így a hír. Ami jó, azonban némiképp árnyalja a képet, hogy a történelem során már sokszor tűnt úgy: az ember megnyeri a rákhoz hasonló népbetegségek elleni harcot. Ha létezne mózesi kort megélt orvos, bizonyára már nagyon frusztrált lenne; a népbetegségeket ugyanis csak addig lehet kutatni, amíg meg nem érkezik az újabb kórság. És mindig megérkezik.
 
A középkorban a lepra volt a rák: igazi házi kedvencnek számított, amivel sokat lehetett foglalkozni, és sokat is foglalkoztak. Ha akkortájt lettek volna színes életmód-magazinok, minden bizonnyal "cikkeztek" volna róla. 1226-ban csak Franciaországban mintegy kétezer lepratelep működött, mígnem a 14. század közepére egyre kevesebb említést tesznek róluk a korabeli tudósítások. A fordulatot korántsem a lepra felszámolása, hanem sokkal inkább a bubópestis megérkezése okozta, ami mellett tulajdonképpen a lepra egészen szerethetőnek tűnt. A kedvenc népbetegséget ideje volt tehát sutba dobni, hogy aztán később nyugalmasabb időkben ismét elővegyék, akárcsak azt a testrészt, ami némi foglalkozás után hálás örömforrássá válik.
 
Pár száz évvel később a felvilágosodás korát úgy általában az optimizmus jellemezte: bizonyos betegségek - leginkább a bubópestis - visszaesése jelentősen hozzájárult ehhez az életérzéshez. Úgy tűnt, mintha a legrettegettebb nyavalyákat is száműzni lehetne a Föld színéről. A figyelem a megmaradt kórokra, a pestis híján előtérbe kerülő, persze, korábban is létező kedvenc népbetegségekre szorítkozott: a köszvényre, és az elterjedt, gyakran halálos bajokra, mint amilyen a himlő és az Európa számos mélyen fekvő alföldi területein jelenlévő malária is volt. De mindezekről úgy tűnt, hogy kontrollálhatóak, feltéve, hogy képesek vagyunk rendet és fegyelmet tartani. 
 
Ez az optimizmus azonban némiképp megcsappant, mint Horváth Ágnes népszerűsége, ahogy a kereskedelem fellendülésével az áruk mellett a kolerát is sikerült Indiából importálni. A gyarmatokon élő óvilágiakat az európainál jóval gyilkosabb malária tizedelte, nem különben a sárgaláz.
 
Aztán 1870 és 1914 között alapvető változás következett be a betegségek működésének megértésében. Az I. Világháború kitöréséig a malária, a tuberkolózis, a kolera, a pestis, a tífusz, és számos más nyavalyát okozó organizmust azonosítottak. Lehetett volna ismét köszvényezni, azonban a tudósok mindennapjait ezúttal a baktériumok és paraziták tanulmányozása töltötte ki, olyan gyakorisággal fedezték fel az újabbakat, ahogy manapság a Földhöz hasonló égitesteket szokás. A konkurrencia azonban lényegesen csökkent a spanyolnátha megérkezésével, ami ha nem vitt el egy orvost, rögtön kutatási témává is vált az illető élete végéig.
 
És most itt a rák, ami korántsem új betegség, de mindenesetre nemrég vált népbetegséggé, legalábbis abban az értelemben, hogy fényes címlapokon lehet vele foglalkozni, és lehet magyarázni az egészséges táplálkozás fontosságát, lehet bioételeket eszegetni, és főképp eladni, majd két vékonyszálú cigaretta elszívása között narancsbőrmentes hidratált seggünkön üldögélve talán egy kicsit el is lehet hinni, hogy mindezek miatt majd nem lesz nekünk. Ami lehet, hogy igaz is, abban a formában, hogy nem rák visz el minket, hanem valami egészen más, valami sokkal trendibb: emiatt pedig a spanyol onkológusoknak se 5-10 évet vesz majd igénybe a rák elleni harc megnyerése.
 
Hiszen köszvény még a XXI. században is van.

2 komment

Címkék: betegség rák járvány egészséges táplálkozás bubópestis


2008.04.28. 13:14 blogout

Mary és az objektív felelősség

Az objektív felelősség bűnügyi Derrickesre átkonvertálva annyit jelent, hogy azt az ingatlanját bérbeadó állampolgárt sitteljük le automatikusan, akinek a lakásán, udvarán, vagy épp járdáján hullát találunk. Ez vezetne az igazán tesco-gazdaságos rendőrséghez. Az objektív felelősségnek nyilván semmi köze nincs a szabálytalanság, bűncselekmény tényleges okozójához, és ennyiben hasonlít a járványok idején elterjedt népszokásokhoz: a szabadságáért tisztelt Egyesült Államokban is szabad volt mindent a zsebzsidókra fogni. Úgy objektíve.
 
Akik voltak bőven. A 19. század végén és a 20. század elején évente milliók emigráltak az Egyesült Államokba, köztük azzal a kétmillió zsidóval, akik a várható meghurcoltatások és korlátozások elől menekültek el Oroszországból II. Alexander cár meggyilkolását követően. A bevándorlók nagy száma és furcsa, ismeretlen szokásaik miatt sok újvilági egyenesen az amerikai kultúrát érezte fenyegetve általuk. Az immigránsok többet és kevesebb pénzért voltak hajlandóak dolgozni, ami megfúrta a helyi munkaerő korábbi magasabb béreit, és ennélfogva életszínvonalát. Ezen kívül - vagy pont emiatt - még ott volt az egészségügyi kockázat is. Nem vitás: a kor kétlábú biológiai fegyverei ők voltak.
 
A kolera, a tífusz és a pestis importjával vádolták őket, mondván: a letelepedett zsidók a betegségek melegágyai, akik jelenlétükkel ráadásul még alá is aknázzák az amerikaiak faji tisztaságát.
 
Korábban az amerikai nacionalizmus az ír katolikusok beáramlása alkalmával is bejelzett: az 1832-es és 1849-es kolerajárvány idején például nekik jutott az a megtiszteltetés, hogy őket gyanúsítsák a betegség behozatalával, mivel a zömében protestáns helyiek szerint a katolicizmus szegénységet, korrupciót és betegséget termel ki.
 
Ugyanakkor lassan rájöttek arra is, hogy az írek, vagy a katolikusok, esetleg a zsidók objektív felelőssége helyett mégis inkább az egyénit kellene firtatni. Jó okuk volt erre, ugyanis egy bizonyos Mary Mallon - egyébként ír bevándorló - cselédként számos gazdag new york-i háztartásban tevékenykedett, azonban munkakönyve mellett a tífusz terjedése is jelezte munkásságának egyes állomásait. Egy orvos javaslatára letartóztatták, és a Willard Parker kórházban különítették el, ahonnan a vele szimpatizáló sajtó és a nyomásgyakorlás hatására később szabadon engedték, majd álnéven tevékenykedett. Hollétét a tífuszjárvány időszakos kitörése mindig elárulta, így végül ismét elfogták, ezt követően azonban egész hátralévő életét házi őrizetben kellett eltöltenie.
 
A tanulság? Amíg úgy általában íreket, zsidókat, autótulajdonosokat büntetünk általuk el nem követett cselekményekért - legyen szó akár egy betegség terjesztéséről, akár gyorshajtásról - a probléma nem szűnik meg. Egészen addig, míg Mary Mallonnal és a szabálytalankodóval magával nem kezdünk el testre szabottan foglalkozni.
 
Azonban egy szabad országban szabadon megválasztható, kit tekintsünk felelősnek. Miért lenne ez másképp egy olyan szabad országban, mint amilyen Magyarország. Különösen, ha ráadásul még jól is jövedelmez.

1 komment

Címkék: magyarország járvány tífusz kolera mary mallon objektív felelősség


2008.04.26. 09:12 blogout

Húszéves magyar prosti cáfolja a szifilisz újvilági eredetét

Egy középkori magyar prosti még ma is kavar, ezúttal szegedi régészeknek okozott örömöt. A szakma eddig Kolombusz Újvilágból visszatérő embereit gyanúsította a betegség importjával, most azonban mégis tisztázhatják őket: korántsem biztos, hogy az új kontinens meghódítása merev fasszal történt.
 
A hipotézis alapja az volt, hogy 1492-nél régebbi európai csontvázakban mindeddig nem találtak szifiliszre utaló elváltozásokat, Amerikában viszont igen. A húszéves Judit azonban mindezt cáfolja: koponyájában, és egy másik, negyven év körüli nő lábszárcsontjában a betegségre utaló jellegzetes lyukakat találtak. Na igen, a szifilisz távolról sem fájdalommentes.
 
Magyarországra az eddigi elmélet szerint 1499-ben hatolt be a szifilisz nagy viháncolások közepette, a most előkerült leletek azonban azt bizonyítják, hogy a két nő 1420 és 1470 között már halott volt.
 
A szifilisz tehát feltehetően az Ó- és az Újvilágban egyaránt létezett, utóbbiban azonban egy magasabb verziószámú, az európai ember számára durvább, vírusos fejlesztés terjedt el. És, hogy mi következik mindebből?
 
Azonkívül, hogy akik eddig úgy vélték, Európából távolról se Kolombusz érkezett elsőként Amerikába, most valószínűleg többen magukhoz nyúlnak, csak remélni lehet, hogy Koltai Róbert nem egy új filmje bemutatójára készül.
 
A "Megy a gőzös" című film bemutatója előtt ugyanis a barcikai ősanya leletétől volt hangos a magyar sajtó komolyabbik fele is, ami, mint utóbb kiderült, a médiakampány része volt.
 
Ha ez a mostani szegedi felfedezés valódi, a korábban csúnyán póruljárt sajtó most vélhetően nagyokat fog hallgatni róla. Ugyanis nem csak a szifilisznek vannak évek múlva is látható következményei.
 

Szólj hozzá!

Címkék: koltai róbert szeged prosti megy a gőzös szifilisz


2008.04.25. 07:30 blogout

Haldoklót vegyenek!

Egy képzőművész és egy mindeddig meg nem nevezett műgyűjtő hamarosan közös performanszba kezdenek, ami előbbi reményei szerint az utóbbi halálával fog végződni. A kiállításnak nyilván csak a megnyitója lesz ismert, de minden bizonnyal időszakos tárlatra lehet majd számítani.

Gregor Schneider célja ugyanis az, hogy egy természetes okokból haldokló emberen szemléltesse: a művész igenis közreműködhet a halál emberséges helyének létrehozásában. Erre pedig a legnyilvánvalóbb hely csakis egy műcsarnok lehet. Hiszen sok embertől ott lehet a legemberségesebben sok pénzt beszedni.

Mert érdeklődés nyilvánvalóan lesz. Hiszen haldoklót nap mint nap sokat láthatunk: buszon, villamoson, utcán, fürdőszoba-tükörben, csak azt nem tudhatjuk pontosan, melyiküknél meddig tart ez az állapot. Tehát egy ilyen installáció azt a pluszt adja nekünk a mindennapok mellé, hogy az ipse már akár a mi látogatásunk alkalmával is elpatkolhat. És ettől lesz olyan nagyon különleges az egész: akinél ez majd megtörténik, nyilván elrakja emlékbe a belépőjegyet, és joggal megkülönböztetettnek érezheti majd magát, szemben az összes korábbi lúzerrel, aki hiába költött ugyanennyit, ugyanerre.

Szóval, izgi lesz szembesülni a "valódi halállal", ahogy majd egy óriásmolinó fogja vélhetően reklámozni a kultfesztet, amit ebben a formájában nem sok minden különböztet majd meg a gladiátorjátékoktól: attól, hogy végignézzük, ahogy a szemünk láttára hal meg egy főemlőstársunk.

Schneider biztosra vehető sikere nem utolsósorban abban rejlik, hogy már rég nem pusztított halálos járvány Európában, így a XXI. századi európaiak többsége számára a halál nem több egy zavaró, absztrakt fogalomnál, aminek a puszta említése is kapcsolatot hoz vele létre, ennélfogva kerülendő. Nem véletlenül használunk helyette annyi eufémizmust, úgy mint: "életét vesztette", "elment", "exitált", "elhunyt". Na, de: "meghalt"?

És ezért lehet a halál valóságának kegyetlenségéről beszélni a német kórházakkal összefüggésben, ahogy képzőművészünk is teszi. Azonban akivel akárcsak egyszer is megtörtént, hogy csak egy szőrszálon múlott, hogy egy köztéren be nem fosott, annak lehet körülbelüli elképzelése arról, milyen hirtelen támad a kolera.

A 19. századi Európában ez jelentette a halál valóságát: a megfertőzötteket ugyanis minden előzetes figyelmeztető jel nélkül hirtelen hányásroham és súlyos hasmenés kapta el, ami néhány órán belül komoly vízveszteséghez és kiszáradáshoz vezetett. Emiatt a test szövetei összeroskadtak, a vér megalvadt, ezért a bőr bekékült, majd a belső szervek is sorra felmondták a szolgálatot.

És mindez nem ritkán az utca kellős közepén történt. És mindezért Schneider a 19. századi Európában nagyon nagyot bukott volna.

Szólj hozzá!

Címkék: halál kolera gregor schneider


2008.04.24. 08:15 blogout

Klímaváltozás két nappal a Föld Napja után

Számolja ki az, akinek hat anyja van, hogy 6,3 milliárd ember vajon hány watt hőt izzadt, vacogott ki magából földrajzi helyzetétől és testfelületétől függően április 22-én, a Föld Napján. A hozzávalók: egy átlag felnőtt egy óra alatt mintegy 300 watt hőt bocsát ki magából.
 
Egy másik, ezzel szorosan összefüggő kérdés, hogy az átlag felnőtt, aki ugye óránként 300 wattal járul hozzá a globális felmelegedéshez, hatvan perc alatt hány 60 wattos izzót kapcsolgat fel, melegíti a ki-tudja-hány-wattos mikrójában a reggelit, ebédet, vacsorát, ezen kívül pedig még mos és takarít is. És akkor még egy percet sem dolgozott.
 
A középkori pestisjárványok végére a Földön óránként mintegy 6000 megawattal kevesebb hő képződött egy jó ideig, egész egyszerűen azért, mert a betegség 20 millió embert vont ki a forgalomból, olyanokat, akik ráadásul nem kapcsolgattak 60 wattos izzókat, nem használtak mikrót, és ha néha mosogattak is, azt semmiképp se mosogatógéppel tették. Mert nem volt nekik.
 
A spanyolnátha a XX. század elején elérte azt, amit a bubópestis több száz év alatt se tudott: valamivel több mint egy év alatt már óránként 9000 megawatt hőt spórolt 30 millió ember kiiktatásával, illetve ennél lényegesen többet, hiszen minden emberhez a középkorinál jóval több járulékos globális felmelegedés tartozott a különböző elektromos kütyük használata miatt. A hullák pedig nem nagyon élnek az ilyenekkel.
 
Napjainkban a madárinfluenza még több emberhőt takaríthatna meg - mivel nagy népsűrűség esetén nagyobb a fertőzés veszélye is - azonban megkockáztatom: az általunk kibocsátott testhőmérséklet klímaváltozást előidéző hatása már elhanyagolható az általunk használt készülékek klímaváltozást előidéző hatásaihoz képest.
 
Lehet, persze kormánypropagandával globálisan felmelegíteni, és energiatakarékos kompakt fénycsövek használatára biztatni, meg csöpögő csapok veszélyeire felhívni az emberiség figyelmét. 
 
De ugye nem képzeli bárki is, hogy a homo sapiens hungaricus egy olyan időszakban, amikor komolyan felvetődik a nyakkendőjárulék bevezetésének kérdése, a tévéreklám láttán rohan majd fejvesztve, és zárja el a csapot? Nem, a csapot már rég leszerelte, vagy ha nem, hát lavór van alatta. De nem ám holmi környezet-tudatosságból, lófaszt: csak és kizárólag a vízdíj mérséklése érdekében. És ez a legtöbb, ami környezet-tudatosság terén elvárható tőle.
  
Cinikus a kormányunk, én miért ne legyek az: ha egy ember halála a XXI. században nem csak óránként 300 wattnak megfelelő globális felmelegedést takarít meg, hanem annál lényegesen többet, tessék már nyugton maradni, és kivárni ezt a kis időt, ami a legközelebbi járvány kitöréséig még hátravan!

7 komment · 1 trackback

Címkék: globális felmelegedés klímaváltozás föld napja járvány madárinfluenza pestis spanyolnátha


2008.04.23. 10:05 blogout

Amerikában már létrejött a Fidesz-MSZP koalíció

Ha Magyarországra megérkezik a madárinfluenza, mi lenne velünk, ha a két nagy párt politikusai nem csak a szükséges intézkedésekről vitatkozhatnának, hanem még arról is, hogy fertőző betegségről van-e szó, vagy sem. És az se vitás, hogy a nagy pártok egyaránt megtalálnák az álláspontjukat alátámasztó szakértőket. Pont úgy, ahogy ez Philadelphiában 1793-ban történt.
 
Mégpedig a sárgaláz-járvány kitörését követően, ami egy hónap alatt 300 áldozatot szedett, a város mintegy 10-15 százalékának ennél több se kellett, és inkább menekülőre fogta. Amire a járvány lecsengett, feltételezhetően ötezren haltak meg az 55 ezres város lakói közül.
 
A betegség akkor érkezett meg, amikor az új köztársaságban kezdtek kialakulni a törésvonalak a jeffersoni republikánusok és a hamiltoni federalisták között, a sárgaláz így egyike lett azoknak a témáknak, amelyek mentén a két párt programja kikristályosodhatott. És ezzel együtt az egészségügy átpolitizálódása is megindult.
 
A helyzet azért volt különösen pikáns, mivel akkortájt Philadelphia volt a fiatal köztársaság egészségügyi és politikai fővárosa. A város prominens - egyébként republikánus - orvosa, Dr Benjamin Rush, viszont nem volt politikai ambícióktól mentes; annyira nem, hogy még a Függetlenségi Nyilatkozaton is olvasható az aláírása. 
 
Magyarországon nem kell magyarázni, ami ezután történt: kettészakadt az orvostársadalom. Ma már szinte természetesnek tűnik, hogy a republikánusokhoz húzó orvosok federalista kollégáikkal szemben foglaltak állást, és Rush-al az élükön kitartottak amellett, hogy a betegség a helyi kikötők romlott levegője miatt alakult ki. Ezért ők inkább a város körüli "nagytakarítást" tartották egyedül célravezetőnek. Nemkülönben politikai vezetőik.
 
A federalista pártállású orvosok azonban a járvány behozatalával a francia Dominika szigetéről az 1793-as rabszolgalázadást követően érkezett menekülteket vádolták. Nemkülönben politikai vezetőik. Köztudott volt ugyanis, hogy a menekültek többsége betegségben szenvedett, és nagyon valószínűnek tűnt, hogy ők importálták a sárgalázat, márcsak azért is, mivel Philadelphiában az ezt megelőző harminc évben nem volt hasonló járvány.
 
A federalisták a városon kívülről érkezett betegség importjára alapozva a karantén bevezetését és elsősorban radikális, másodsorban beteg franciák kitiltását szorgalmazták, azonban az ellentábor republikánus üzletemberei szerint a járvány importjának elmélete csak ürügy volt arra, hogy Karib-szigeteki virágzó kereskedelmüket végre megfúrhassák.
 
Könnyen belátható: a két politikai program közül a karantén bevezetéséhez és a betegség franciák által történt importjához húzó federalistáké volt a populistább, mivel a házi fejlesztésű járvány republikánus alternatívája hallatán sok amerikaiban felvijjogott a fehérfejű rétisas - ahogy a magyarokban a turul szokott, ha a hazafias érzelmeket sérelem éri.
  
A lényeg azonban, hogy a politikai iszapbirkózás végére a két párt még a város kihalása előtt megtalálta a közös nevezőt: a karantén és a "nagytakarítás" egyaránt megvalósult, ráadásul, nem csak Philadelphiában, hanem a sárgaláz által sújtott más amerikai városokban is.
 
És ez az, ami magyar állampolgárként elgondolkodtatja az embert, mivel ma már tudjuk: ha csak a republikánusok által szorgalmazott "nagytakarításra" került volna sor, Philadelphiát gyakorlatilag törölhették volna a térképről.
 
A jelenkor Magyarországán a pártoknak egyről biztosan nem lesz érdemes vitakozniuk: arról, hogy a madárinfluenza fertőző betegség, vagy sem. A jelenlegi gyakorlat alapján azonban nem kétséges, hogy ezen kívül mindenről, amiről vitázni lehet, vitázni is fognak. 
Csak van egy bökkenő: a szavazótáborok a járványok idején mindkét oldalon gyors fogyásnak indulnak, és erre a politikai kommunikációnak sincs ráhatása. Azt azonban még nem tudni, hol az ingerküszöb: mi az a mérték, ami alatt már mindkét pártnak megéri konszenzusra jutnia?

Szólj hozzá!

Címkék: mszp fidesz járvány madárinfluenza sárgaláz philadelphia


2008.04.22. 09:02 blogout

Tisztelegj! - HMS Scurvy

Fura, hogy Hollywoodban még nem gondoltak arra, mennyivel izgalmasabbak lennének a világkörüli hajókázásról szóló szappanoperák, ha a fedélzeti nyugágyakon nem citrusfélék levét szürcsölnék a tehetősebbek, és az utazás végére az utasok több mint fele haleledelként végezné. Mert a 18. század közepéig nagyjából ez volt a hosszabb tengeri kiruccanások túlélési aránya. Aztán persze színre léptek a brit haditengerészet orvosai, már ha éppen nem kedvenc időtöltésüknek, a boncolásnak hódoltak. (III. rész)

 
Az 1750-es évektől kezdve kezdték el vizsgálni a tengerészek körében leginkább elterjedt betegségeket, így a skorbutot is, ami a 17. században meglehetősen kemény diónak számított. Hogy mennyire így volt, azt Lord Anson föld körüli hajókázásának statisztikáiból derül ki: 1740-1 során az 1955 fős legénységből 1051-en hamarabb fejezték be az utazást, ezáltal járulva hozzá a tengeri élőlények egészséges, fehérjékben gazdag egyedfejlődéséhez.
 
Az ehhez hasonló hosszú tengeri utakat többek között a kronométer feltalálása tette lehetővé, mivel így a hajók hosszabb időt tölthettek a tengeren anélkül, hogy helymeghatározás céljából ki kellett volna kötniük a szárazföldön. Ez azonban azt is jelentette, hogy a legénység hosszabb ideig nem jutott friss áruhoz, és hiánybetegségek tünetei kezdtek rajtuk megjelenni. A skorbut tipikusan ilyen volt, amiről ma már tudjuk, hogy a C-vitamin hiánya okozza.
 
James Lind a királyi flotta Salisbury nevű hajóján 1754-ben 12 skorbutos beteget választott ki: közülük volt, aki naponta egy kupica almabort, mások ecetet vagy tengervizet, megint mások fokhagyma, retek és mirha kombinációját kapták, míg a szerencsésebbek narancsokat és citromokat ehettek.
 
Akkoriban a felsoroltak mindegyikét fertőtlenítő hatásúnak gondolták, azonban csak a citrusfélékkel etetett tengerészek állhattak hat napon belül újra szolgálatba, a többiek továbbra is betegek maradtak, és a sorsuk iránt aggódók számára ilyen történelmi távlatból már nem állapítható meg, hogy megkapták-e a maradék narancsot.
 
A siker ellenére a citrusfélék csak nehézkesen kerültek fel a hajók étlapjára, Cook kapitány 1770-es évekbeli utazásai során viszont igen, aki a jó higiéniás feltételek mellett rendszeresen gyümölcs- és zöldségféléket is etetett matrózaival.
 
A következő évtizedekben a kiképzett munkaerő elpocsékolásának megakadályozására a brit Admiralitás újabb és újabb intézkedéseket vezetett be a flotta hajóin. Ezek között volt az egyenruha mellett az is, hogy citrusfélék levét kellett a skorbut megelőzésére a legénység között rendszeresen szétosztani.
 
Az intézkedések eredményeképp gyorsan visszaesett a halálozás a brit haditengerészet hajóin a 18. század vége felé: a skorbutot gyakorlatilag felszámolták, a higiéniás intézkedések miatt a tífusz és a vérhas esetek száma is jelentősen megcsappant.
 
Az, hogy Hollywood a béke úszó szigeteként mutogathatja az óceánjárókat, a brit haditengerészet 18. századi orvosainak köszönhető. A csodafegyver azonban csak lassan terjedt el. „All rights reserved!” - követelhették a brit hajók fedélzetéről érkező hullák számában tapasztalt drasztikus visszaesés láttán a „találmány” világméretű elterjedése miatt aggódó különböző ínyenc vízi szörnyek, amiknek azonban még sokáig nem lehetett okuk panaszra: a többi nemzet zászlói alatt utazó hajókról továbbra is bőségesen érkezett az emberhús.

Szólj hozzá!

Címkék: skorbut haditengerészet james lind admiralitás


2008.04.21. 09:48 blogout

Tisztelegj! - Fekete Pákót a hadseregbe!

 

A trópusok mai népszerűsége korántsem újkeletű az európaiak körében, korábban egészen a 17. századig vonzó úticélnak számított. Aztán már nem annyira: leginkább azért, mert kevesen tértek vissza a korabeli turisták közül, és elsősorban nem azért, mert letelepedtek a gyarmatokon. Ezzel egyidejűleg egyre több, a haditengerészetnél szolgáló brit orvos kifejezetten jó ötletnek tartotta volna, ha Fekete Pákó inkább a hadsereg szolgálatában teljesedne ki valahol a trópusokon. Mondjuk, a "feketeseregében", persze, nem a Hunyadi-félében: a feketék egyenjogúsítását a brit hadsereg kezdte meg. (II. rész)

A 17. század végére a malária és a sárgaláz is szépen elterjedt Afrika nyugati partjainál és Amerika trópusi részein. Habár az európaiak szinte pertuban voltak már a maláriával, Afrikában és a Karib-szigeteken egy jóval halálosabb fajtáját ismerhették meg. Ez a találkozás azonban számtalan európai életét követelte, nem véletlen, hogy Afrika nyugati partjait a Fehér Ember Sírja néven kezdték el emlegetni.

Ezek a betegségek ijesztő létszámfogyást idéztek elő a Karib-szigeteki és a Nyugat-Afrikában állomásozó katonák soraiban. Csak betegség miatt a brit és amerikai csapatok 70 százaléka veszett oda Cartagena 1741-es ostrománál, Havannában 1762-ben a brit erők 40 százalékával történt ugyanez. A Dominika szigetére küldött francia csapatok fele még megérkezésük évében, 1792-ben odalett, és mintegy 10 ezer brit katona és tengerész halt meg ugyanitt 1793 és 1796 között, jobbára a sárgaláz következtében.

Bár egyes uralkodók számára az általuk nem szívlelt személyek trópusi szolgálatra - és ezzel együtt nagy valószínűséggel a másvilágra - küldésével elviselhetőbb lett a légkör, általánosságban azonban ilyen méretekben már luxusnak számított az európai katonák szinte tudatos likvidálása a kiképzésre fordított egyre magasabb költségek miatt. A katonákat emiatt elkezdték emberszámba venni.

A riasztó statisztikákra persze orvosként illett valamit mondani. Thomas Trotter, aki fél életét a trópusokon a hadi- illetve rabszolgaszállító hajók fedélzetén töltötte, felismerte, hogy a gyarmatokon töltött hosszú szolgálati idő degenerálttá teszi az európaiakat, mivel testük rosszul alkalmazkodott a meleg klímához - hasonló következtetésre jutottak más, szintén a brit hadsereg szolgálatában álló sebészek is, így például James Johnson és Benjamin Moseley is. Mindenesetre, az 1790-es években uralkodó pesszimista nézet szerint európai ember egész egyszerűen nem képes megtelepedni a trópusokon.

Azonban a megbetegedések nem mindenkit érintettek egyformán. Üdítő kivételnek számítottak például a Karib-szigetekre importált afrikaiak, akik köszönték, jól voltak. Ma már tudjuk: legtöbbjük Afrikában még gyerekkorában átesett egy enyhébb lefolyású sárgalázon, akik tehát akkor elmulasztottak belehalni, azok a későbbiekben már nem tehették meg, mivel életreszóló immunitást szereztek.

Néhány korabeli orvos már odáig elment, hogy elkezdte pedzegetni, mindez a feketék veleszületett tulajdonságai miatt van így, amelyeket a fehér telepesek soha nem szerezhetnek meg. Ennek a meggyőződésnek katonai következményei is voltak: a trópusokra érkező európai katonák magas halálozási aránya miatt egyre inkább felértékelődtek a betegségnek ellenálló feketék.

A fehér katonákból így emberek, a feketékből pedig katonák lettek. Ami komoly előrelépés volt az emberré válás útján. (folyt. köv.)

 

Szólj hozzá!

Címkék: fekete fekete pákó malária sárgaláz brit hadsereg


2008.04.20. 11:11 blogout

Tisztelegj!

Április 17-én ismét lezuhant egy MIG-29-es vadászgép, a típus 2010-es kivonásáig még tizennégyet kell tönkretenni. A hadseregnek azonban nem csak ezt, hanem kedvenc forradalmaink leverését, a járványok egy részét és nemzeti hőseinket is köszönhetjük. Meg a blogolást, az internetet és a GPS-t. És nem utolsósorban a kórbonctant. (I. rész)

Az, ahogy jelenleg tekintünk a betegségekre a kórboncolással kezdett kialakulni, ami a 18. században csak fokozatosan terjedt el. Bár 1761-ben egy bizonyos Giovanni Battista Morgagni nevű páduai professzor nyolcvan éves korában látta elérkezettnek az időt arra, hogy közel 700 megboldogult ex-páciense boncolása alapján egy esettanulmányokkal megspékelt vaskos "best of"-albumot adjon ki, igazából nem sok vizet zavart. A különböző kórságok szervekre gyakorolt hatásait bemutató művének jó fogadtatása volt, 1769-ben angolra, valamint 1774-ben németre is lefordították, ennek ellenére a kontinentális Európában csak kevesen foglalkoztak kórbonctannal.

Ebbe a punnyadt hullaszagba robbantak be a britek. Nincs mit szépíteni rajta: Angliában szerettek boncolni, ami nem csoda: a rossz idő inkább beltéri programoknak kedvez. Eleinte csak mintegy féltucat orvos tunkolta a betegségek ismertetőjegyeiért a halottakat, de ők is leginkább csak illegálisan beszerzett hullákon bontakozhattak ki, nem utolsósorban azért, mert törvény tiltotta a boncolást. A törvényalkotás helyétől távolabb, a gyarmatokon a hadseregnél és a haditengerészetnél tevékenykedő kollégáik azonban egyenesen a bőség zavarával küzdöttek. Ha itt egy katona vagy tengerész meghalt, semmi se akadályozhatta meg, hogy egy hiperaktív sebész bele ne avatkozzon a táplálékláncba, és a férgek előtt egy időre ki ne sajátítsa magának a hullát. Az olyan nemzetközi konfliktusok, mint amilyen a Hétéves háború (1756-63) is volt, rengeteg lehetőséget teremtettek a láz, a skorbut és a vérhas hatásainak tanulmányozására. Boncoltak is rendesen, a tapasztaltak miatt a brit orvosok betegségekhez való viszonyulása is megváltozott, ami hamarosan a gyakorlatban is megmutatkozott. (folyt. köv.)

1 komment

Címkék: brit mig 29 kórbonctan giovanni battista morgagni


2008.04.18. 11:02 blogout

A városvezetők felelőssége

BKV-sztrájk ide vagy oda, Budapesten a parkolás ilyenkor se lehet ingyenes. Kétségtelen: az, hogy egy város vezetése rendkívüli helyzetben se képes elszakadni a kereskedelmi érdekektől, sok autós számára kellemetlen, esetleg irritáló. De a városvezetés hozzáállásán ennél jóval több is múlhat: például az, hogy elfogynak-e alattvalóik.

A középkorban nem a kor orvosain múlt a bubópestis leküzdése, akik többsége számára a járvány nem egy új betegség volt. Sőt, egyáltalán nem is tekintették annak, mivel szerintük a "betegséget" úgy általában a testnedvek felborult egyensúlya okozta. Felismerték ugyan, hogy kialakulásában a levegő "romlottsága" is szerepet játszhatott, amit a rothadó anyagok, a bolygók szerencsétlen együttállása, a túlzott páratartalom és a beteg lehellete egyaránt kiválthattak. Ezen kívül azonban jobbára belesüppedtek abba a tudatba, hogy a csapást isteni büntetés okozza. És tűrtek.

Ez persze nem volt elég a városok döntéshozói és előljárói számára, akik az orvosoktól és a papságtól eltérően sokkal inkább hajlottak arra, hogy a járványt fertőző betegségnek tekintsék abban az értelemben, ahogy ma is beszélünk róla: egyik emberről a másikra terjed. Nyitottak voltak arra, hogy elfogadják, a kosz és a "beteg" levegő együttesen elősegítheti a kór terjedését.

És megalakultak a bizottságok, amelyek azonban jóval hatékonyabban működtek a XXI. századi budapestieknél. Igaz, ehhez mondjuk kellett egy pestisjárvány. És egy nem liberális vezetés.

Velencében például 1348-tól kezdve egy sor átmeneti bizottság működött, amelyek a budapesti Fővárosi Közgyűlés jelenlegi zsargonja szerint leginkább Egészségügyi és Szociálpolitikai Bizottság névre hallgathattak volna. Aztán 1446-ban egy nemesekből álló állandó bizottság is alakult abból a célból, hogy felvegye a küzdelmet a járvánnyal: csökkentették a börtönök túlzsúfoltságát, szabályozták a temetkezést, és megtiltották a városba való belépést mindazoktól, akik betegnek tűntek. A karantén azonban nemcsak az idegenekre, hanem bizonyos árukra is vonatkozott. Azaz, képesek voltak saját kereskedelmi érdekeik korlátozására is.

Persze, voltak olyan városok is, amelyek vezetői a kereskedőlobbi érdekei miatt késlekedtek a szigorítások bevezetésével, ott több emberéletet követelt a járvány. 

És ez a nem mindegy. Nem tudom, hogy a Fővárosi Közgyűlés 15 bizottságával "megerősített" városvezetésnek mire lenne szüksége ahhoz, hogy kereskedelmi érdekeit háttérbe szorítsa. Pestisre? Madárinfluenzára?

Egy biztos: liberális vezetésre semmiképp sem. Legalábbis, nem ilyenre.

 

3 komment

Címkék: budapest velence pestis fővárosi közgyűlés bkv sztrájk városvezető


2008.04.17. 08:27 blogout

Hivatalosan is emberről-emberre terjed a madárinfluenza

Hivatalosan is megerősítette a WHO (World Health Organisation) az első esetet, amikor a madárinfluenza emberről-emberre terjedt, és ami egyébként rögtön három-az-egyben akció is volt: egy kisebb családdal végzett a H5N1 északnyugat Pakisztánban. Az aggasztóbb az, hogy mindezt 2008. április 3-án ismerték el, pedig tavaly novemberben történt. Mondani sem kell: természetesen, "a szükséges lépéseket megtették".

A WHO szerint egy baromfitelepen dolgozó peshawari munkás adta tovább a betegséget családtagjainak. A férfi 2007. október 29-én került kórházba madárinfluenzás tünetekkel. Ő egyébként most köszöni jól van, azóta teljesen felépült.
Nem így idősebb bátyja, akit november 12-én szállítottak hasonló tünetekkel kórházba, azonban egy héttel később meghalt.
November 21-én ugyanazon munkás további két testvére is megfertőzödött a madárinfluenzával, egyikük november 28-án meghalt, míg a másik rendbe jött.
A baromfitelepen dolgozó munkáson kívül a családból senki se került közvetlen kapcsolatba beteg vagy elpusztult háziszárnyasokkal.
A három testvérből vett mintán elvégzett genetikai elemzésekre a WHO egyiptomi és Egyesült Államokbeli laboratóriumaiban került sor, ahol bizonyságot nyert, hogy a vírus valóban emberről-emberre terjedt.
Korábban is voltak már "gyanús esetek", ezeknél azonban nem sikerült minden kétséget kizáróan igazolni, hogy a családtagok egymástól fertőződtek meg, mivel mindegyikük baromfitenyésztéssel foglalkozott. Nagyjából ugyanekkor - 2007. végén - egy madárinfluenzával fertőzött fiú adta tovább apjának a betegséget Kína észak-keleti tartományában, ott azonban megpróbálták menteni a menthetőt: az nem is úgy volt, az apa a súlyos beteg testváladékával való intenzív érintkezés során kapta el a vírust, ráadásul, a kórházban.
A vírus tehát már nemcsak madárról-emberre, hanem emberről-emberre is terjed. Hivatalosan is. A pakisztáni eset tanulsága több mint elgondolkodtató. December, január, február, március: négy hónap telt el, amíg tudatták mindezt, ennyi idő alatt azonban a szintén madaraktól származó spanyolnátha 1918-ban már egész Európát végigfertőzte. A fentiek alapján joggal feltételezhető, hogy a márciusban történt eseteket júliusban hozzák majd nyilvánosságra. Vagy nem.
A pekingi olimpia ugyanis augusztus 8-án kezdődik.

Szólj hozzá!

Címkék: kína pakisztán h5n1 madárinfluenza pekingi olimpia spanyolnátha


2008.04.16. 11:57 blogout

Antal Imre, a zombi

 

A középkori ember számára kifejezetten perverznek tűnhet az, ami mostanában Antal Imrével történik. A halálát leszámítva. Ő ugyanis jelenleg egy zombi, egy élőhalott, mivel halála után is kísért a különböző emlékműsorokban. És itt nem csak arról van szó, hogy a középkorban ismeretlen volt a kép- és hangrögzítés. Hanem arról, hogy az elhunyt kapjon koporsót, mély sírgödröt, fejfát, sok-sok földet, és lehetőleg egy nehéz követ is az egész tetejére. És mindezt miért? Hogy vissza ne térjen.

A pestisjárvány idején ugyanis az elföldelt halottak közül többen visszatértek még pár órára nosztalgiázni az élők közé a gyászoló hozzátartozók legnagyobb rémületére, ami érthető, hiszen az élőktől való félelemnél csak az élőholtaktól való félelem lehet nagyobb. 

Ma már tudjuk: a bubópestis utolsó előtti stádiuma sok áldozatnál kómával járt. A középkori orvoslás módszereivel képtelenség volt ezt megkülönböztetni a biológiai haláltól. Hiába fordították az akkori kuruzslók fülüket a delikvens mellkasára, csak nem hallották a szívhangot, vagy hiába tartottak a szája elé tükröt, az csak nem akart bepárásodni. A halottnak vélt embert így eltemették, de akkoriban csak úgy, tessék-lássék a föld alá kaparták, ami nem csoda, mivel sokan haltak.

Erről aztán pánikszerű sebességgel áttértek a mélyebb sírok és a fejfák alkalmazására, aminek hegyes végével a biztonság kedvéért még át is döfték az elhunytat: megelőzendő az eltemetett - és a betegség jellege miatt nem épp szalonképes állapotban lévő - hozzátartozóik esetleges posztmortem családlátogatását.

A jelenkor embere számára az tűnhet perverznek, ahogy a bulvármédia a nézettségi és olvasottsági mutatók tuningolása érdekében Antal Imre halálát már jó előre beharangozta: minden kétséget kizáróan várható volt, hogy hamarosan meg fog halni. Most viszont az várható, hogy a jobb nézettségi és olvasottsági mutatók érdekében ugyanezeken a csatornákon és újságokban még egy ideig kísérteni fog köztünk.

Ami elég skizofrén helyzet, hiszen aki már életében halottnak hitt egy embert, az ilyenkor inkább temessen, és minimum elvárható tőle, hogy ne működjön közre az elhunyt visszahozásában. Mégha csak a filmarchívumból is történik mindez.

Számukra legyen elég ennyi: Antal Imre, élt 73 évet, nyugodjon békében.

 

11 komment


2008.04.15. 12:20 blogout

Április 15. nem csak a zsidóké

Április 15-e a Holokauszt emléknapja, ami akár a bűnbakok világnapja is lehetne. De ahogy a Holokauszt áldozatai között se csak zsidók voltak, az egyetemes bűnbak címért se a zsidók az egyedüli befutók. Itt van például a szifilisz esete.
 
Tegye fel a billentyűzetét az, aki még sose mondta merevlemezre, hogy "winchester", fénymásolóra pedig, hogy "xerox" - mindkét esetben egy-egy cégnévről van szó, ami végzetesen összegabalyodott az általuk gyártott termékkel. De a földrajz se kevésbé rossz névadó: van párizsink és franciamártásunk, sőt, néha franciázni is szoktunk. Hiába, az ember szereti nyilvántartani mit és kitől kapott.
Nincs ez másképp a betegségek - így például a "francia betegség" - esetében se, amelyre a németek és az angolok előszeretettel  hivatkoztak így; ezt azonban igazából nem is lehet tőlük rossznéven venni: legalább ennyi komfortélményük hadd legyen, ha már megkapták. A franciák viszont történetesen "olasz betegség" néven rettegtek tőle. Néhány éven belül a portugálok révén Afrikába, Indiába és Japánba is eljutott, ahol "mankabassam" néven adták tovább egymásnak, ami "portugál nyavalyát" jelent. De ne legyen kétségünk: minden esetben a szifiliszről van szó.
A szifiliszről, ami legvalószínűbb módon Amerikából Kolumbusz embereivel érkezett a bánatos Óvilágba 1493 tavaszán. Aztán 1494-ben került Nápolyba, amikor spanyol katonákat küldtek a város védelmére, hogy VIII. Károly hódító csapatainak útját állják. Habár a spanyolok a francia seregek megérkezése előtt visszavonultak, ahhoz épp elég időt töltöttek a városban, hogy bevessék a kamikáze alapú első biológiai fegyvert: ottlétüknek rengeteg helybeli nő "itta meg a levét". És mivel hadsereg és hadsereg katonái között az egyetlen megbízható hasonlóság, hogy rendre felvont zászlókkal indulnak a fehérnép testnyílásainak meghódításáért, nem csoda, hogy a befutó franciák rövidesen meg is fertőződtek tőlük.
Ezt követően az új betegségről szóló beszámolók gyors egymásutánban jelentek meg: Franciaországban és Németországban 1495-ben, Hollandiában és Görögországban 1496-ban, Angliában és Skóciában 1497-ben, Magyarországon, Oroszországban és Lengyelországban 1499-ben.
Bár a "spanyol betegség" elnevezés kétségkívül igazságosabb lett volna, mégis, a 18. század végéig elsősorban "francia betegségként" és himlőként hivatkoztak rá a népek, a szifilisz szó csak ezt követően terjedt el - ami egyébként egy bizonyos Girolamo Frascatoro által a középkorban írt vers címe volt eredetileg.
A spanyolok az 1918-19-es influenzajárványt kapták meg - először szó szerint, aztán átvitt értelemben is: ezt támasztja alá, hogy Magyarországon is spanyolnátha néven bújt be az emberek szervezetébe, majd a történelemkönyvekbe. Valószínűleg nem utolsósorban azért csak így, mert olyan sebesen terjedt, és a szifiliszhez képest olyan gyors lefutású volt, hogy már a szomszédos országok negatív PR-jére se maradt a megfertőzötteknek ideje. Ami a fentiek ismeretében már önmagában is súlyos büntetésnek számíthat.
Hiszen egyetemesnek tűnik az az igény, hogy a megfertőzőtt legalább azt tudja, kit okolhat nyavalyájáért. Ezen kívül egyebet úgyse tehetett.

1 komment

Címkék: holokauszt zsidó szifilisz francia betegség olasz betegség bűnbak


2008.04.14. 13:10 blogout

Zsidódiagnosztika a középkorban és ma

 

A zsidók legnagyobb bűne mégse az, hogy nem ismerik a Hungarica nevű együttest; a középkorban a pestis hivatalos szállítóinak is őket tartották. Kapták is a kor Molotov-koktéljait rendesen: jó esetben száműzetés, tulajdonelkobzás, rosszabb esetben lemészárlás volt osztályrészük. A különbség az, hogy a középkorban lezsidózottak jó eséllyel tényleg zsidók is voltak. Más kérdés, hogy ettől jobb lett-e nekik. Illetve a többieknek.

Ha a bubópestis valahol felütötte a fejét, nem meglepő módon nagyrészt a katolikus teológia alapján kísérelték megmagyarázni jelenlétét. Ez nagyjából egyre szűkítette a lehetséges következtetések számát: Isten gonoszságáért bünteti meg az emberiséget.
Mivel a járvány minden két vagy három ember közül egyet biztosan érintett, kétségen felül állt, hogy a közösség egésze valamilyen mértékben sáros, és istentelen hiedelmeiért kapja a büntetést. A legszembetűnőbb „eretnekségnek” a judaizmus számított, mivel a zsidók elutasították a keresztény tanítást. Ezért gyakran érte őket a vád, hogy az ördöggel cimborálnak, így kézenfekvőnek tűnt, hogy a pestis szándékos terjesztésével gyanúsítsák meg őket, például a város kútjainak megmérgezésével.
A középkori zsidózókat - XXI. századi leszármazottaikhoz hasonlóan - nem igen zavarták az ész érvek. A kor médiája, a papság, amellett, hogy általában elítélte a zsidók elleni támadásokat, rámutatott arra is, hogy a keresztényekhez hasonlóan a zsidókat se kímélte a bubópestis. Előítélet - ész érvek: 1:0. Akkor is, most is.
A zsidók mellett persze voltak gázos munkakörök is, úgy mint, prostik, hentesek, tímárok és halkereskedők, akik mind felelősök lehettek a járvány kirobbanásáért a középkori ember szerint. De ettől még nem lettek zsidók. A középkoriak egyet ugyanis nagyon jól tudtak: a zsidó az, aki a zsidó vallást követi, épp ezért az akkoriak jóval nagyobb találati pontosággal zsidózhattak, hiszen a besorolás alapja az illető szombat esti elfoglaltsága volt.
Ezzel szemben ma nagyon sok zsinagógát kellene építeni ahhoz, hogy be tudjanak fogadni mindenkit, akit életében legalább egyszer már lezsidóztak. A két kor közötti lényeges különbség az, hogy ma a prostikat, a henteseket, a tímárokat és a halkereskedőket is lezsidózzák, akkor is, ha zsinagógában még csak látogatóban se voltak.
Továbbá mindazokat, akik nem ismerik a Hungarica nevű együttest. A zsidóreceptorok fejlődésével a kör bővíthető, tetszés szerint.

18 komment

Címkék: zsidó középkor hungarica jegypénztár bubópestis hollán ernő utca


2008.04.10. 12:49 blogout

Kialudhat-e egy tüsszentéstől az olimpiai láng?

Persze, az olimpiai lángot világkörüli útja során még vagy tucatszor lefújhatják tűzoltó-készülékekkel, de a pekingi olimpia bojkottjának támogatói gondoltak-e arra, hogy egy tüsszentés is elég lehet a láng eloltásához?
 
A bojkottáló neve: H5N1, a kérdés már csak az, hogy az olimpiáig megjelenik-e a vírus emberről emberre terjedő 2.0-s verziója?
 
Április 8-án érkezett meg Magyarországra az a hír, amit rövid böngésző kurkászást követően a BBC tavalyi archívumában is meg lehet találni. Egy bizonyos Mr. Lu 2007. november 27-én hidegrázással és magas lázzal került kórházba Kína egyik keleti tartományában, majd december 3-án madárinfluenzában meghalt – annak ellenére, hogy a férfi korábban sose került kapcsolatba elpusztult, a vírust esetleg hordozó szárnyasokkal, és a madárinfluenza kitöréséről se számoltak be lakóhelye környékén.
Bár vélhetően Mr. Lu számára ez egy figyelemre méltó fejlemény volt, azonban halálában még semmi különleges nincs, mivel a vírus világszerte több mint kétszáz emberéletet követelt – ebből egyedül Indonéziában több mint kilencvenet – 2003. vége, tehát megjelenése óta.
Nem így a folytatásban. Ugyanis a BBC 2008. január 10-én az áldozatok nevének közlése nélkül arról is beszámolt, hogy furcsa mód ugyanabban a tartományban 2007. végén madárinfluenzával fertőzött fiától az apa is elkapta a vírust.
Ezzel kapcsolatos további részleteket azonban csak a magyar hírből lehet kihámozni, de ez se könnyíti meg a helyzetet: „A szakemberek szerint az embertől való megfertőződés mögött eddig mindannyiszor nem szokásos kontaktusok álltak. A decemberi kínai esetben például "súlyos beteg testváladékával való intenzív érintkezés történt a kórházban". Nem szeretnék találgatni arra vonatkozóan, hogy egy apa-fiú kapcsolatban ez pontosan mit is jelenthet.
A fertőződésnek genetikai háttere is lehetett, mert a gyanús esetekben mindig családtagok kapták el a betegséget. A decemberi kínai esetben például a haldokló fiúval az apán kívül közel száz másik ember került érintkezésbe, de csak az apa kapta meg a fertőzést.
Egy, a Nature c. szaklapban még 2006. novemberében publikált cikk BBC-s tolmácsolása alapján minden jel arra mutat, hogy a házi vírus lassan kinövi a családi fészket, és már megindult a genetikai önállósodás útján. A folyamat kiteljesedésekor viszont a közel száz másik ember se lesz majd biztonságban. És az a pár milliárd rajtuk kívül.
Vannak ugyanis aggasztó jelek: a kutatók fertőzött madarakból és emberekből vettek vírusmintákat. Az emberből vett minták egy részében felfedezték, hogy a vírus felszínén található haemagglutinin nevű protein kismértékben megváltozott.
Ez felelős az influenzavírus terjedéséért, azzal, hogy a sejtek receptoraival kötésbe lép, amelyek így a vírus számára dokkoló állomásként funkcionálnak. Amíg azonban a protein a minták többségében csak a madarak sejtreceptoraira képes „ráülni”, a kutatók felfedezték, hogy az emberekből származó minták egy része esetében a haemagglutinin kifejlesztett egy figyelemreméltó képességet, és így már mind madár, mind emberi sejtreceptorokhoz képes csatlakozni. Ez pedig kulcsfontosságú ahhoz, hogy a H5N1 emberről emberre terjedhessen.
A kutatás publikálása, 2006. óta és azóta, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a felboncolt hattyúk mellől próbálta elénekeltetni velük a vírus hattyúdalát, már a H5N1 is túleshetett egy-két mutáción. Ahogy a fiáról-apára szálló vírus példája is mutatja.
A mindenkire veszélyt jelentő remix kifejlődését követően pedig igazán nem kell sok idő elterjedéséhez: a szintén madarak által az emberiségre pottyantott spanyolnátha-járvány 1918. elején tört ki, feltételezhetően az Egyesült Államok középnyugati részén, és innen terjedt tovább – így Európába is. Megérkezését az Óvilágban elsőként Spanyolországban a megugrott halálozási statisztikák tették egyértelművé – innen származik a neve is. Májusra a járvány Ázsiát és Észak-Afrikát is elérte, és júliusban már Ausztráliában is megjelent. A második, jóval halálosabb hullám augusztusban kezdődött, feltételezhetően Franciaországban, amelyet aztán a nyugati frontról hazatérő katonák hordoztak magukkal halálos szuvenírként. Egy harmadik, visszafogottabb hullámra is sor került 1918 telén és 1919 tavaszán. A járvány áldozatainak valós számát pontosan nem lehet tudni, de mostanában 30 millióra becsülik a számlájára írható haláleseteket, ami miatt a Fekete Halál után a leghalálosabb járványként tartják számon.
Nyolcvan nap alatt a Föld körül – Willy Fog mellett a spanyolnáthának is lehetett volna ez az alcíme. De ahogy ma Willy Fog is gyorsabban utazna, mennyivel gyorsabban terjedne egy járvány a repülőtéri tranzitok légterében?
Ne feledjük: történt mindez akkor, amikor a nagyvárosi népesség interkontinentális helyváltoztató képessége távol volt a maitól, és a városok se voltak ennyire megtöltve potenciális vírushordozókkal. Ráadásul, akkor még nem az olimpiára készültek a kínai hatóságok, akik természetesen tagadják, hogy bárkit megöltek volna, szerintük randalírozás közben halt meg néhány ember az elmúlt hetekben.

Szólj hozzá!

Címkék: kína olimpia h5n1 madárinfluenza spanyolnátha


süti beállítások módosítása