Pest

Egy képzőművész és egy mindeddig meg nem nevezett műgyűjtő hamarosan közös performanszba kezdenek, ami előbbi reményei szerint az utóbbi halálával fog végződni. A kiállításnak nyilván csak a megnyitója lesz ismert, de minden bizonnyal időszakos tárlatra lehet majd számítani.

Gregor Schneider célja ugyanis az, hogy egy természetes okokból haldokló emberen szemléltesse: a művész igenis közreműködhet a halál emberséges helyének létrehozásában. Erre pedig a legnyilvánvalóbb hely csakis egy műcsarnok lehet. Hiszen sok embertől ott lehet a legemberségesebben sok pénzt beszedni.

Mert érdeklődés nyilvánvalóan lesz. Hiszen haldoklót nap mint nap sokat láthatunk: buszon, villamoson, utcán, fürdőszoba-tükörben, csak azt nem tudhatjuk pontosan, melyiküknél meddig tart ez az állapot. Tehát egy ilyen installáció azt a pluszt adja nekünk a mindennapok mellé, hogy az ipse már akár a mi látogatásunk alkalmával is elpatkolhat. És ettől lesz olyan nagyon különleges az egész: akinél ez majd megtörténik, nyilván elrakja emlékbe a belépőjegyet, és joggal megkülönböztetettnek érezheti majd magát, szemben az összes korábbi lúzerrel, aki hiába költött ugyanennyit, ugyanerre.

Szóval, izgi lesz szembesülni a "valódi halállal", ahogy majd egy óriásmolinó fogja vélhetően reklámozni a kultfesztet, amit ebben a formájában nem sok minden különböztet majd meg a gladiátorjátékoktól: attól, hogy végignézzük, ahogy a szemünk láttára hal meg egy főemlőstársunk.

Schneider biztosra vehető sikere nem utolsósorban abban rejlik, hogy már rég nem pusztított halálos járvány Európában, így a XXI. századi európaiak többsége számára a halál nem több egy zavaró, absztrakt fogalomnál, aminek a puszta említése is kapcsolatot hoz vele létre, ennélfogva kerülendő. Nem véletlenül használunk helyette annyi eufémizmust, úgy mint: "életét vesztette", "elment", "exitált", "elhunyt". Na, de: "meghalt"?

És ezért lehet a halál valóságának kegyetlenségéről beszélni a német kórházakkal összefüggésben, ahogy képzőművészünk is teszi. Azonban akivel akárcsak egyszer is megtörtént, hogy csak egy szőrszálon múlott, hogy egy köztéren be nem fosott, annak lehet körülbelüli elképzelése arról, milyen hirtelen támad a kolera.

A 19. századi Európában ez jelentette a halál valóságát: a megfertőzötteket ugyanis minden előzetes figyelmeztető jel nélkül hirtelen hányásroham és súlyos hasmenés kapta el, ami néhány órán belül komoly vízveszteséghez és kiszáradáshoz vezetett. Emiatt a test szövetei összeroskadtak, a vér megalvadt, ezért a bőr bekékült, majd a belső szervek is sorra felmondták a szolgálatot.

És mindez nem ritkán az utca kellős közepén történt. És mindezért Schneider a 19. századi Európában nagyon nagyot bukott volna.