A 19. században a kolera már a gőzhajók sebességével terjedt India, a kolera őshazája és Európa között. Ennél csak egy valami terjedt gyorsabban: a híre. A telegráf feltalálása ugyanis lehetővé tette, hogy a sajtó még a hajók megérkezése előtt pánikhangulatot teremtsen, amit az tett igazán látványossá, hogy úgy általában gőze se volt senkinek arról, mit kellene tenni a járvány megelőzése érdekében. Nem maradt más, mint várni a menetrendszerint behajózó időzített bombára, hogy robbanjon. És robbant is.

 

Az egészségügy első PR-menedzsere Pasteur volt. A pasztörizált tej minden más kül- és beltéri szobornál jobban megőrizte nevét - legalábbis, az iskolatejen szocializálódott korosztály körében feltétlenül. Emberünk sikerét két dolognak köszönheti. Egyrészt olyan betegségek kórokozóival foglalkozott, amelyek vagy jelentős gazdasági károkért voltak felelősek - úgy mint a lépfene és a baromfikolera, vagy drámai és széles körben rettegett nyavalyának számítottak, mint például a veszettség. Másrészt Pasteur ügyesen használta fel a sajtót felfedezései népszerűsítésére. Pouilly-le-Fortnál például meghívta a médiát, hogy tudósítsanak háztáji állatok lépfene elleni beoltásáról. Így gyorsan meggyőzte az orvostársadalom nagy részét és a laikus nyilvánosságot is elmélete gyakorlati hasznosíthatóságáról.

 

Ezzel szemben kortársa, Koch se volt éppen kispályás, aki egyebek mellett a tuberkulózisért és a koleráért felelős organizmusokat fedezte fel, nem mellesleg a bakterológia atyjaként is tisztelhető. Csak hát nem szerette a sajtót, és az se különösebben őt. Így történhetett meg az, hogy a XXI. század átlagpolgárának szemszögéből nézve kifejezetten lúzernek tűnik, mivel neve mindössze egy üvegedénnyel hozható összefüggésbe, amit ugyan ő talált fel, de mégis egy asszisztenséről neveztek el. Rémlik, ugye? A Petri-csészéről van szó, amit elsősorban kórokozók domesztikálására használt Koch. (Pasteur még lombikokban tette ugyanezt, a csésze azonban olcsóbb volt, el is terjedt.)

 

Az, hogy a betegségek szupermodellek koszorúslányaiként jelennek meg a színes magazinok címlapjain, a XX. század második felében alakult ki végérvényesen. Eleinte csak pletykalapokban terjedt a hír valamikor 1979 és '81 között, hogy egy új betegség szedi áldozatait San Francisco és New York meleglakosai közül. 1982-re számuk elérte a kétszázat, majd kiderült, hogy a világ homoszexuálisai egyesülnek: a betegség Európa melegei között is felütötte a fejét. Mivel nem volt tudományos neve, a média nemes egyszerűséggel csak "meleg csapásként" emlegette. 1982 nyarán viszont már neve is lett: AIDS.

 

Majd jöttek a heteroszexuális, vérátömlesztést kapott emberek megfertőződéséről szóló beszámolók, amiből egy csapásra két dolog is következett: egyrészt a betegség vérrel terjed, másrészt a homokosak voltaképpen egész rendes emberek, ha még véradásra is járnak. Szempontukból sajnálatos, hogy ez utóbbi vetületével nem annyira foglalkozott a média.

 

1983 nagy meglepetése kétségkívül az volt, hogy kiderült: a betegség a heteroszexuálisok között a vérátömlesztésen kívül más úton-módon is terjed. Ez már kiütötte a biztosítékot, és a sajtó hirtelen kötelező szűrővizsgálatról, elkülönítésről, karantén bevezetéséről kezdett el beszélni. Az AIDS tehát elérte, amit PR-ügynökségek korábban csak dollármilliók árán vehettek meg: egyre-másra hírességek adták nevüket és arcukat alakuló imidzséhez, igaz, jórészt önszántukon kívül. Ettől kezdve pedig a betegségek legalább annyira hozzátartoznak a színes címlapokhoz, mint Claudia Schiffer seggéhez a narancsbőr.