Spanyol onkológusok szerint 5-10 éven belül meg lehet nyerni a rák elleni harcot, mert addigra ismerni fogják azokat a mechanizmusokat, amelyek révén őssejtek indulnak el az elsődleges daganatokból, hogy idővel más szervekben letelepedve áttétet okozzanak. Így a hír. Ami jó, azonban némiképp árnyalja a képet, hogy a történelem során már sokszor tűnt úgy: az ember megnyeri a rákhoz hasonló népbetegségek elleni harcot. Ha létezne mózesi kort megélt orvos, bizonyára már nagyon frusztrált lenne; a népbetegségeket ugyanis csak addig lehet kutatni, amíg meg nem érkezik az újabb kórság. És mindig megérkezik.

 

A középkorban a lepra volt a rák: igazi házi kedvencnek számított, amivel sokat lehetett foglalkozni, és sokat is foglalkoztak. Ha akkortájt lettek volna színes életmód-magazinok, minden bizonnyal "cikkeztek" volna róla. 1226-ban csak Franciaországban mintegy kétezer lepratelep működött, mígnem a 14. század közepére egyre kevesebb említést tesznek róluk a korabeli tudósítások. A fordulatot korántsem a lepra felszámolása, hanem sokkal inkább a bubópestis megérkezése okozta, ami mellett tulajdonképpen a lepra egészen szerethetőnek tűnt. A kedvenc népbetegséget ideje volt tehát sutba dobni, hogy aztán később nyugalmasabb időkben ismét elővegyék, akárcsak azt a testrészt, ami némi foglalkozás után hálás örömforrássá válik.

 

Pár száz évvel később a felvilágosodás korát úgy általában az optimizmus jellemezte: bizonyos betegségek - leginkább a bubópestis - visszaesése jelentősen hozzájárult ehhez az életérzéshez. Úgy tűnt, mintha a legrettegettebb nyavalyákat is száműzni lehetne a Föld színéről. A figyelem a megmaradt kórokra, a pestis híján előtérbe kerülő, persze, korábban is létező kedvenc népbetegségekre szorítkozott: a köszvényre, és az elterjedt, gyakran halálos bajokra, mint amilyen a himlő és az Európa számos mélyen fekvő alföldi területein jelenlévő malária is volt. De mindezekről úgy tűnt, hogy kontrollálhatóak, feltéve, hogy képesek vagyunk rendet és fegyelmet tartani. 

 

Ez az optimizmus azonban némiképp megcsappant, mint Horváth Ágnes népszerűsége, ahogy a kereskedelem fellendülésével az áruk mellett a kolerát is sikerült Indiából importálni. A gyarmatokon élő óvilágiakat az európainál jóval gyilkosabb malária tizedelte, nem különben a sárgaláz.

 

Aztán 1870 és 1914 között alapvető változás következett be a betegségek működésének megértésében. Az I. Világháború kitöréséig a malária, a tuberkolózis, a kolera, a pestis, a tífusz, és számos más nyavalyát okozó organizmust azonosítottak. Lehetett volna ismét köszvényezni, azonban a tudósok mindennapjait ezúttal a baktériumok és paraziták tanulmányozása töltötte ki, olyan gyakorisággal fedezték fel az újabbakat, ahogy manapság a Földhöz hasonló égitesteket szokás. A konkurrencia azonban lényegesen csökkent a spanyolnátha megérkezésével, ami ha nem vitt el egy orvost, rögtön kutatási témává is vált az illető élete végéig.

 

És most itt a rák, ami korántsem új betegség, de mindenesetre nemrég vált népbetegséggé, legalábbis abban az értelemben, hogy fényes címlapokon lehet vele foglalkozni, és lehet magyarázni az egészséges táplálkozás fontosságát, lehet bioételeket eszegetni, és főképp eladni, majd két vékonyszálú cigaretta elszívása között narancsbőrmentes hidratált seggünkön üldögélve talán egy kicsit el is lehet hinni, hogy mindezek miatt majd nem lesz nekünk. Ami lehet, hogy igaz is, abban a formában, hogy nem rák visz el minket, hanem valami egészen más, valami sokkal trendibb: emiatt pedig a spanyol onkológusoknak se 5-10 évet vesz majd igénybe a rák elleni harc megnyerése.

 

Hiszen köszvény még a XXI. században is van.